You are on page 1of 8

Baráth Katalin

Kalózok Goldineában

mese

© picturesofmaya, Flickr

Hajdanában nem volt párja Goldinea városának.


Palotái egy kiugró, körteforma félsziget legdélibb csücskében emelkedtek,
lábát a békés, zöldeskék tenger mosta, fölötte szikrázóan kék ég
mosolygott szüntelen. Lakói alig ismerték a telet; ha csak egy csöpp zápor
is esett, máris riadtan futottak fényűző házaikba, dús gyümölcsösökkel
övezett villáikba. A hóról bizonyosan nem tudták, eszik-e vagy isszák, mert
Goldinea határában a tömött kalászú gabonát fáradhatatlan napfény
érlelte aranysárgára, kertjeiben az almát pirospozsgásra.
De Goldinea lakóit nem a búza, és nem is a gyümölcsök tették
páratlanul gazdaggá. A polgárok erszényébe igazából az öbölben tanyázó
csodahalak ontották az aranyakat: a rozsdaszín pikkelyes érchering és a
hófehéren ragyogó gyöngylazac. Ezek a halak elkerülték a világ összes
tengerét és óceánját, csakis abban az erősen sós vízben lubickoltak, amely
Goldinea körül fodrozódott. A régiek úgy tartották, Goldineát egy halász
alapította, aki egy vihartól elsodorva rábukkant a körte forma félszigetre,
és körülötte a soha nem látott, soha még ki nem fogott csodahalakra.
A város iskoláinak szigorú professzorai azonban mélyen hallgattak az
egyszerű halászemberről, ám annál többet fecsegtek az Arany Hableány
legendájáról, amit a halász utódai ötlöttek ki, hogy méltóbb történelmet
illesszenek az egyre szélesebb és fényűzőbb sugárutakhoz, a kocsikba
fogott hollófekete karéloszi lovakhoz, amelyeknek futásában az utca
tokásra-pocakosra hízott népe meg-megtorpanva gyönyörködött, közöttük
is leggyakrabban Porfiridon halgazda, aki Goldinea halászatát felügyelte,
és így az egyik leghatalmasabb embere volt a városnak. Rangban szinte
csak Romelin úr, a polgármester előzte meg, aki nem csupán a város apró-
cseprő ügyeiben rendelkezett mindenható szóval, de a belső országokkal
való halkereskedelmet is ő maga intézte. Miért is engedte volna át másnak
ezt az üzletet, amikor a város feletti hegyre ebből a pénzből építtetett
héttornyú kastélyt?
Ahogy mondom, a csodahalak mérhetetlenül vagyonossá tették
Goldinea polgárait. Az egyre kövérebb és lomhább mozgású férfiak, az
egyre csillogóbb ékszereket viselő, egyre zsírosabb kacajú asszonyok
bizakodva néztek a jövőbe, hiszen a halak változatlan sokaságban
úszkáltak a goldineai öbölben, a világ pedig egyre éhesebben, egyre
türelmetlenebbül várta az újabbnál újabb, jéglapokkal frissen tartott
halszállítmányokat.
A büszke goldin szíveket csak alkonyattájt szorongatta valami
láthatatlan, ismeretlen félelem. Amikor a láthatáron felfénylettek a
narancs, ibolya és rózsaszín sávok, mögöttük az éjszaka sötétjével,
Goldinea minden egyes polgára nyugtalanul fürkészte a horizontot; lesték
a sejtelmes veszélyt, amelynek a tengerről kellett érkeznie. Senki sem

2
tudta, mi is fenyegeti valójában a várost, hiszen senki nem hitte el a
kalózhajó meséjét, amivel a gyerekeket ijesztgették – kivéve persze a
gyerekeket. Porfiridon halgazda alig nyolcesztendős kicsi lánya, Loncilla
például könnyes szemmel, falfehérre sápadva pislogott a tenger felé,
nehogy megpillantsa a Moramora csontfehér árbocait a szelíden csapdosó
hullámok felett, a hajó orrában pedig a félszemű, háromszakállú
Gorgonzola kapitányt. Loncilla délután sokáig rajzolgatott kint a kertben,
és estére minden zsírkrétája elkopott, ami szörnyen felmérgesítette
cipóképű dadusát. A dadus azonnal a Moramorát kezdte emlegetni.
– Már úton van a kalózvitorlás, hogy elvigyen magával, csúnya lány!
Már közeleg a csúf Gorgonzola kapitány, hogy a rossz gyerekekből mártást
főzzön a ceteknek!
Így hát Loncilla remegő kezekkel szorította magához a paplanát,
amire gondos szolgakezek nefelejcseket hímeztek, és az ablakhoz tipegve
rémülten leste a tengert, amelynek felszínére lassan a csillagok fénye
kezdte szórni gyémántporát.
A dadus kárörvendő mosollyal állt mögötte. Kezét csípőre tette, és
elégedetten nézte, ahogy a fekete loboncú kislány a kikötői nyüzsgésre
ügyet se vet, csak a horizontot bámulja meredten.
Hanem aztán neki is észre kellett vennie, hogy a parton alábbhagy a
koraesti lárma, és a hajóikat a hajnali halászatra felkészítő goldinok
éppúgy a tengerre figyelnek már, akárcsak a lány.
És akkor Loncilla lassan felemelte kezét, és remegő ujját a
láthatáron növekedő fekete pontra szegezte.
– A Moramora! – suttogta alig hallhatóan.
A dadus gúnyosan felnevetett.
De akkor a kikötőben is felharsant az ijedt kiáltás.
– A Moramora!
És nyomában százak kezdték ordítani Gorgonzola kapitány nevét.
A dadus pufók arcából kifutott a vér. Ő maga olyan fürgén siklott ki a
szobából, mint a gyík, és úrnője nevét kiabálta. Loncilla azonban meg se
moccant: ujjával továbbra is a Moramora felé mutatott, amelynek

3
csontfehér vitorláitól még az éjjeli sötétség is menekülni látszott, mert
halotti lepelként világítottak a felhőbe burkolózó Hold alatt.
A büszke goldinok lassan visszanyerték lélekjelenlétüket, s mire a
Moramora befutott a kikötőbe, néma tömegben, kalaplevéve, citeráló
térdekkel gyűltek össze a parton. Közöttük ott díszelgett Porfiridon
halgazda, Loncilla édesapja, maga előtt tuszkolva a kissé bátorságát
vesztett, rőt pofaszakállú Romelin urat, a polgármestert.
A hajó befutott.
Fedélzetén félmeztelen, dagadó izmú szerecsen eresztette a
tengerbe a vasmacskát. Aztán a csupa vörösbe öltözött legénység
csónakokba szállt, és a partig evezett. Az utolsó csónak végében egy
ösztövér, ijesztően magas, szakállas alak állt, rezzenéstelenül a sóillattal
terhes esti szélben, fején vörös kalap. Mindenki tudta, hogy ő Gorgonzola
kapitány: elárulta a temetőfekete szakáll, amit viselője három ágra font, a
fonatok végére egy-egy kis smaragdot tűzve. A kapitány fél szemét vörös
kendő takarta, de az a maradék egy szeme olyan sötét tűzzel világlott,
hogy a polgármesternek az jutott eszébe: most ő menten hátat fordít, és
kifut a világból.
A Moramora matrózai két rendbe sorakoztak. Elébük egy apró
termetű, kopasz emberke ugrott (a fedélzetmester), aki kezében
szorongatta vörös sapkáját, és meglepően öblös hangon jelentette be a
kapitányt:
– Felipe Marcello Catalunya de Gorgonzola!
Kiáltását engedelmesen visszhangozták a környező hegyek.
A kapitánynak szempillája se rebbent, csak állt, és merőn nézte a
fedélzetmestert azzal az egy szemével.
A marcona szerecsen, aki a fedélzetmester mögött cövekelt, ujjával
megbökte matróztársa hátát. Jól hallhatóan odasúgta neki:
– La Tacigatulpa, te szerencsétlen!
Az emberke köhintett, és valamivel kevésbé harsányan fejezte be a
kapitány bemutatását:
– Ja és… La Tacigatulpa!

4
Gorgonzola kapitány lassan bólintott. Szakállán megcsillantak a
smaragdok, ahogy fejét a nyomorultan álldogáló goldinok felé fordította.
Nem emelte föl hangját, így is világosan lehetett érteni, amit mond.
– A sótartókat!
Goldinea népe mozdulni sem mert, csak kidülledt szemmel bámulták
a kapitányt.
A polgármester összeszedte maradék bátorságát, és egy lépést előre
csoszogott.
– Hogy mondta, kalóz uram? – kérdezte alázatosan hajlongva.
– Jól hallottad, te hízott ökör! Hozzátok a sótartóitokat! Mind egy
szálig! Most azonnal, a matrózaim mindenkitől átvesznek egyet! Mozgás,
szárazföldi patkányok, mozgás, kövér halászcicamicák! – süvöltötte a
kapitány.
Goldinea népe egyként kuncogásba tört ki, akár a rosszcsontok a
leghátsó padban. Félelmük tovaszállt, és a boldog megkönnyebbüléstől,
hogy Gorgonzola kapitány nem a gyermekeik életét, urambocsá, az
aranyaikat akarja megkaparintani, szinte a karéloszi lovak frissességével
futottak hazáig, s hozták szorgalmasan vissza porcelán, ezüst és drágakő
sótartóikat, telis-teli a csillagfényben felragyogó fehér sókristályokkal.
„Gorgonzola kapitány nyilvánvalóan meghibbant”, vélték, de egy
percig se bánkódtak miatta. Só akad bőven, de az aranyra vigyázni kell,
mert annak mindig szökni van kedve.
Miután a matrózok óvatosan mahagóni tálcákra zsúfolták az ezer és
ezer sótartót, egy balettáncos kecses mozdulataival szálltak csónakba,
nehogy egy szem só is a tengerbe vesszen. Gorgonzola kapitány távozott
utoljára. Végignézett a szemlátomást rajta nevető goldinok díszes
gyülekezetén, megvillantotta farkasvigyorát, majd maga is csónakba
szállt.
Búcsúzóul odakiáltotta:
– Még találkozunk, sója vesztett patkánynépség!
Ám a goldinok csak kacagtak rajta. Sírást tettetve hüppögtek, és
selyemzsebkendőiket lobogtatták gúnyosan az éjszakában elillanó
Moramora karcsú árbocai, csontfehér vitorlái után.

5
***

Gorgonzola kapitány látogatását sokáig emlegették nevetve Goldineában.


Hogy ilyen könnyen megmenekedtek a legendás kalózoktól, csak még
elbizakodottabbá, még önhittebbé tette őket. Még élénken emlékeztek a
Moramorára, amikor csatornát ástak a közeli folyóhoz, hogy összekössék a
tengerrel, és így csodahalaikkal még könnyebben, még gyorsabban
elvitorlázhassanak a távoli városokba. A bővizű folyamon gyerekjáték volt
felhajózni, a kereskedelem haszna tehát az utolsó garasig az
aranyhímzéssel díszített goldin zsebekbe vándorolt. A környező
városokban gyűlölni kezdték őket, mert a csodahalról nem tudtak
lemondani, de immár semmi vagyonuk nem származott a
halkereskedelemből; míg ők egyre csak soványodtak, Goldinea utcáit
egyre simábbra faragott macskakövek, egyre cifrább mintázatú
kovácsoltvas kapuk ékítették.
Amikor bekövetkezett a katasztrófa, Gorgonzola kapitányra már csak
egyvalaki emlékezett: az idők során ősz kontyú, hajlott hátú,
öregasszonnyá vénült kislány, Loncilla. A Goldineát szelíd habokkal övező
tengerbe túlontúl sok édesvizet hordott az új csatorna, és a csodahalak, a
rozsdaszín pikkelyes érchering és a hófehéren ragyogó gyöngylazac
lassanként tovaúsztak más, sósabb vizek felé. Goldineában kitört a pánik,
vadabbnál vadabb tervek születtek a halak visszaszerzésére. Végül nagy
fába vágták a fejszéjüket: betemették a csatornát, és elhatározták, hogy a
saját pincéikben sorakozó sótömböket áldozzák a sértődött tengernek,
ilyen módon veszik el az édességét, s csalogatják vissza a csodahalakat.
Így is történt. Goldinea már csak alig-alig büszke népe hozzászokott
a sótlan levesekhez és az ízetlen sültekhez. De a halak mégsem úsztak
vissza.
Egy messze földről érkező híres aquátor (a vizek tudósa), akit súlyos
aranypénzekkel fizettek meg, végül megállapította, hogy a tengersózás
ötlete remek volt, éppen csak kicsivel több só hiányzik, hogy a víz újra
kellőképpen csábítóvá váljék a csodahalak számára.

6
Romelin polgármester unokája, aki örökölte a polgármesterséget,
szomorúan sóhajtott fel:
– De hát honnan vegyünk? A szomszéd városok nem adnak, mert
haragusznak ránk. Hamarabb küldenek ellenünk sereget, mint csipetnyi
sót…
– Én ezt a problémát már meg nem oldhatom – rántotta meg a vállát
a szemüveges aquátor, és amilyen gyorsan csak tudott, elutazott, nehogy
a rossz hírű goldinok visszapereljék tőle az aranyat.
Úgy tűnt, Goldineának mindörökre vége. Már senki nem beszélt az
Arany Hableányról – csak az öreg halászt átkozták, aki éppen ezen a
szerencsétlen helyen tudott megtelepedni. Már arról tanakodtak, vajon
mennyit kell utazniuk, hogy olyan országra leljenek, ahol nem gyűlölik,
hanem befogadják őket – amikor egy tavaszi estén titokzatos hajó vitorlái
bukkantak fel a horizonton.
– A Moramora! – kiáltotta egy feketébe öltözött, kétrét görnyedt,
vénséges vén öregasszony. Loncilla volt az, azazhogy most már Loncilla
néni.
Egyszerre mindnyájuknak felrémlett Gorgonzola kapitány ösztövér,
ijesztően magas, szakállas alakja, a smaragdok, ahogy zölden ragyognak a
holdfényben. No persze saját szemével csak Loncilla néni látta a kapitányt,
a többiek apáik, nagyapáik meséiből ismerték a Moramorát és a furcsa,
bolond matrózokat, akik elhajóztak a sótartóikkal.
Az ezer meg ezer sóval teli, porcelán, ezüst és drágakő sótartóval.
Ha azt a sót mind összeadnák, éppen elég lenne, hogy a tenger
végre elveszítse édességét, s visszatérjenek a csodahalak, a rozsdaszín
pikkelyes érchering és a hófehéren ragyogó gyöngylazac.
Egy csöpp büszkeség sem hevítette már a goldinok vérét, amikor
most, hosszú esztendők múltán ismét felsorakoztak a kikötőben. Hajlott
háttal, alázatos tekintettel várták, hogy a csónakok kikössenek, és a
fedélzetmester a hangyányit sem vénült Gorgonzola kapitány legutolsó
nevét is elharsogja:
– La Tacigatulpa!

7
A kapitány szakállán megcsillantak a smaragdok, ahogy fejét a
nyomorultan álldogáló goldinok felé fordította. Nem emelte föl hangját, így
is világosan lehetett érteni, amit mond.
– Visszavásároljátok a sótartókat, ostoba patkánynépség?
Goldinea polgárai némán bólogattak.
– De minden aranyatokat ide kell hoznotok érte.
A goldinok melléből nehéz sóhaj szakadt föl, de újra csak elindultak
immár görnyedt falú, omladozó házaik felé, hogy a matrózok ellenőrző
pillantásai által kísérve minden vagyonukat Gorgonzolának adják, cserébe
a sótartókért.

Így rabolta ki a csontfehér kalózhajó ura Goldinea városát, amelynek


hajdanában nem volt párja, s amelynek népe nemzedékeken át hitte, hogy
Gorgonzola kapitánynál bolondabbat még nem hordott hátán a tenger.

You might also like